Hétfőn a valamivel nyugisabb vasárnap után újra bementünk New Yorkba. Először megnéztük a hatalmas Grand Central Station vasútállomást, aztán múzeum, és végül elmentünk a 2. sugárút 82. utca körüli részére, ami a régi magyar negyed.
Megbeszéltük, hogy az időnkbe csak egy múzeum fér bele, és a választásunk a Guggenheim múzeumra esett. Nem bántuk meg, azt hiszem életem talán legjobb kiállítását láttam. Picasso Black and White volt az időszaki kiállítás címe, és - surprise, surprise - Picasso több száz fekete-fehér műve volt kiállítva.
Miért is olyan jó a Guggenheim? Kezdjük az építészettel! A múzeum hét emeletes, úgy néz ki mintha az ember egy hatalmas csigaházban járna, a földszintről kezdve spirálszerűen tekeredő, egybefüggő folyosón lehet felmenni a tetejéig. Ez több szempontból is jó, egyrészt a nyitott középső tér miatt nincs az embernek bezártságérzése, másrészt pedig a művek egymástól távol vannak, van idő, tér mindet szépen egyenként megnézni. Ugye veletek is volt már olyan mikor múzeumban jártatok, hogy egy folyosó mindkét oldalán voltak a képek, és nem lehetett eldönteni hogy akkor most cikkcakkban nézzétek meg a képeket, vagy először egyik oldalt, aztán a másikat? Na, itt ilyen nincs. :-)
Mindenki kap egy kis fülhallgatót aztán a művek melletti számokat beütve a szerkentyűbe lehet hallgatni az okosságot. Ok, ilyen azt hiszem a Modemben is van, de itt a kiállítás kurátora mellett Picasso lánya és a művész egyik régi barátja komnentálta a képeket, szobrokat! Minden ki van írva, megmagyarázva, oda lehet menni és közelről megnézni a kiállított műveket.
De mit is láttunk itt? Hozzákezdeni is nehéz. Gyakorlatilag Picasso egész életén végigment a kiállítás, fekete-fehér műveken keresztül mutatva be a művész munkáját, pályájának különböző korszakait. Óriási hatása volt, el sem tudom mondani mi tetszett a legjobban. Minden egyes kiállítási darab díszére válna a világ bármely múzeumának. Ha mindenképpen választanom kellene akkor talán a Koponya szobrára bökném rá az ujjamat, vagy a Szabin nők elrablásának átértelmezésére. Rossz mű itt nem volt, nincs pihenés, nincs megállás, pestiesen szólva kapja az ember az arcába a művészetet! :-D ugyanez igaz az egyik kisebb kiállításra amit még pont volt időnk megnézni zárás előtt, egymás után sorakoznak Rodin, Van Gogh, Monet művei! Azt sem tudja az ember merre nézzen.
Érdekes a közönség is. Rengeteg fiatal, tizenévesek is, sokan jegyzetfüzettel - gondolom a művészeti akadémiákon tanulók. Vannak itt gyerekek a szülőkkel, és nagyon idősek is tolószékben. Egész Amerikára jellemző hogy nagy hangsúlyt fektetnek az akadálymentesítésre.
Nagyon sokat adott ez a kiállítás, úgy jöttem ki öt óra után hogy de kár hogy máris vége. Ebben nagy szerepe volt Timinek is, aki gyakorló festőként rengeteget segített hogy jobban megérthessem a műveket. Köszönöm, Timi! :-)
Ezután elmentünk megnézni a közelben található régi magyar negyedet. Régen sokan éltek itt magyarok, de mára csak néhány öreg maradt. Van itt viszont két római katolikus templom, a Szent Istvánhoz iskola is tartozik, egy görög katolikus, és egy református. Sajnos este volt már, de így is érdekes volt. Ettünk egy palacsintát/rétest az ott talált magyar étteremben jó drágán, aztán irány New Brunswick!
Ezennel ünnepélyesen búcsút vettem a keleti parttól. Sajnálom, mert nagyon jól éreztem magam. New York számomra egy örök álom marad, remélem visszatérhetek majd még ide :-) de most irány a nyugati part, a világ szórakoztatóiparának központja, a narancsok, a napfény, és a virágok városa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése